Szerencsére senki nem vette észre, hogy mi történt kint. Leültünk az asztalhoz és próbáltam magam áthangolni a buli hangulatára. Hátulról megfogta valaki a két vállamat, és fülembe súgta.

-Táncolunk?

Hátra néztem és megláttam Ádámot.

-Szívesen! – mosolyogtam.

-Hölgyem.

-Milyen úriember lettél …

-Talán nem tetszik a kisasszonynak?

-Nem mondtam ilyet az úrnak.

-Hol volt kegyed e parti első felében?

-A földszinten beszélgettem édesanyámmal.

-Szóval csak eljött az Ön első előadására.

-Maga tudott róla?

-Igen, hisz Alexel együtt találtuk ki ezt a kis meglepetést.

-Hát … ez a „kis meglepetés” kicsit nagyra sikerült.

-Ezt hogy érted?

-Úgy, hogy egy emberből kettő lett.

-Na ezt már végkép nem értem. Beszélj egy kicsit érthetőbben! – megállt tánc közben.

-Tudtad, hogy anyának van barátja?

-Nem. Ki az?

-Egy kegyetlen mocskos alak! Nagyon nem bírjuk egymást.

-Hogy hívják? – érdeklődött.

-Nagy Ferenc. – húztam el a számat.

-Ennyire szörnyű?

-Igen! Alig beszéltünk húsz percet és máris megmutatkozott a foga fehérje. Kiabált és vádaskodott, pedig semmi oka nem volt.

-És te hogy viselkedtél?

-Ugyanúgy ahogy ő. Nem hagytam magam. Hiszen ismersz … .

-Értem.

-Ja, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem.

-Mit?

-Azt akarják, hogy menjek velük. El akarnak költözni és engem is magukkal akarnak vinni.

-Ezt meg hogy gondolták? Hiszen neked már Alex a gyámod! Kinek az ötlete volt?

-Gondolom Feri báé.

-De hiszen ő nem is kedvel. Vagy nem azt mondtad?

-Ez az! Ha nem bírjuk egymás társaságát, akkor miért?!

-Biztos így akar bevágódni anyukádnál. – szólalt meg Ádám kis gondolkozás után.

-Akkor miért hányt annyi ostobaságot a szememre?

-Lehet, így akarja tudatosítani anyukádban és benned, hogy ő a főnök.

-Az lehet. – tudatosult bennem.

-De igaz nem haragszol ránk?!

-Miért haragudnék?

-Azért, mert meghívtuk Alexel anyukádat.

-Nem tudtátok, hogy van barátja. Ti csak jót akartatok nekem. – mosolyogtam.

-Olyan rendes vagy a mi hülye fejünkkel. – nevetett.

-Amúgy is, lehet rátok haragudni?

-Hát … nem!!! – mondta felemelt fejjel, majd megölelt.

Erre a pillanatra belépett Krisz.

-Hol voltál? – kérdeztem.

-Kint voltam, fáj a fejem!

-Kint? – kérdezte Ádám.

-Igen, ott. – válaszolta – Beszélhetnék veled kedvesem?

-Na jó, látom rám itt már nincs szükség. – elment.

-Valami baj van? – aggódtam.

-Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy szomorú lennél-e, ha én most lelépek?

-De most miért?

-Nagyon lüktet a fejem. Nem érezném jól magam, sőt így még a te kedvedet is elrontanám.

-Na jó. Nem haragszom. Menjél nyugodtan feküdj le és pihenj. Holnap pedig majd felhívlak.

-Ok, akkor én leléptem. Sziasztok! – köszönt el.

Visszamentem a terembe és ettem egy kis ropit. Ahogy a sós pálcikáért nyúltam hirtelen Alex keze is odanyúlt. Egymásra néztünk és visszahúztuk a kezünket. Egy kicsit el is pirultunk.

-Hogy érzed magad? – érdeklődött.

-Köszi, most már jobban. – kedvesen mosolyogtam.

-Örülök neki. Hogyhogy nem Krisszel vagy?

-Haza kellett mennie, nagyon fájt a feje.

-Ja, értem. Akkor úgy kérhetlek fel táncolni, hogy nincs senki aki ezt rossz szemmel nézné. – mondta hatalmas örömmel.

Felcsendült egy gyönyörű lassú szám.

-Táncolnál velem? – nyújtotta a kezébe.

-Örömmel. – tettem a kezem a kezébe.

-Nagyon ügyes voltál a színpadon, büszke voltam rád.

-Köszi! … Bocsi, ha rálépek a lábadra, nem igazán tudok táncolni.

-Dehogyis nem tudsz! Hiszen most is táncolsz! – mosolygott.

-Tudok róla, hogy anyát te hívtad meg.

-Bocsi. – mondta ledöbbenve – Ezt amúgy honnan tudtad meg?

-Ádám mesélte.

-Most biztos haragszol, de bennünket komolyan csak a jó szándék vezérelt. Ne haragudj! – magyarázkodott.

-Tudom! Ismerlek, te nem lennél képes megbántani engem. Nem haragszom se rád, se Ádámra. – megöleltem.

-Köszönöm!

-De hiszen mit?

-Azt, hogy ennyire megbízol bennem és kedvelsz.

-Ez csak természetes! Aki szeret engem, azt én is szeretem. – vidáman rámosolyogtam.

-Na vége. Van kedved még táncolni?

-Nem igazán. Inkább üljünk le.

Hamar eltelt ezek után az éjszaka. Hajnali három óra fele elmentem Alexel aludni, elvégre holnap viszont láthatom a régi barátaimat és tanáraimat.

-Jó estét kívánok! – köszöntünk rájuk Mikivel.

-Lányom! – fordult meg az asszony.

-Anya? – lepődtem meg- Te meg? Hogy kerülsz ide?

-Switzer úr felvette velem a kapcsolatot és meghívott az előadásra. Úgy gondoltuk örülni fogsz neki, ha én is eljövök.

-Alex …? Gondolhattam volna. – mosolyogtam.

-Örülsz, hogy itt vagyok? – némi félelem volt a hangjában.

-Persze, hogy örülök neked! Mesélj, hogy vagy?

-Köszönöm jól vagyok. Képzeld el lassan kijelenthetem, hogy leszoktam az alkoholról.

-Ez komoly? Ennek nagyon örülök! Saját akaratból vagy valaki segített?

-Hát, az az igazság, hogy …

-Én kimegyek addig a friss levegőre, beszélgessetek nyugodtan. – vágott közbe Miki.

-Mindjárt megyek én is. – mosolyogtam – Na szóval, hol is tartottunk?

-Szeretném bemutatni Nagy Ferencet, az ő segítségével sikerült leszoknom az alkoholról.

-Szia! – nyújtotta felém a kezét.

-Jó estét! – fogattam a kézfogást, bár köpni, nyelni nem tudtam. Ennyi idő alatt találni valakit, ez egy kicsit furcsa. Na de mindegy, az a lényeg, hogy anya leszokott a szenvedélyéről.

-Jól vagy? – kérdezte anya.

-Igen, igen … jól vagyok. … Hogy jöttetek össze?

-Egy étteremben láttuk meg egymást és hát ott ismerkedtünk meg.

-Értem. Örülök neki, hogy végre van valaki melletted.

-Hát igen … már ha a saját lányod is elhagyott … - jegyezte meg anya barátja.

-Ezt meg hogy érti?

-Úgy ahogy mondtam. Ha te nem hagyod ott anyádat, akkor nem került volna az alkohol fogságába.

-Igen? Akkor felvilágosítom, hogy nem önszántamból hagytam anyát magára.

-Engem nem tudtak volna kényszeríteni ilyen szörnyűségre, főleg meg nem az apám.

-Engem a gyámügy kötelezett arra, hogy apámhoz költözzek. És képzelje csak el, én vissza jöttem, de akkor már késő volt. Anya ugyanolyan bútordarab volt a kocsmában, mint a többi alkoholista. Nem tudom honnan szedte ezt a badarságot. … Habár, ha jobban belegondolok, tudom. – néztem rá anyára.

-Hogy beszélhetsz így az édesanyádról? – kezet emelt rám.

Szerencsére Alex és Miki meghallották a kiabálást és sikerült bejönniük mielőtt elcsattant volna az a hatalmas pofon, amit Feri bá nekem szánt.

-Állj! Meg ne merje tenni! – kiáltotta el magát Alex.

-Mi folyik itt? – kérdezte Miki, és gyorsan magához szorított.

-Kérem most menjenek el, az lesz a legjobb. – szólalt meg Alex.

-Jobban is járunk, mielőtt még valami komoly baj lenne. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire szemtelen. – szólt fel nagy fölényesen Feri bá.

-Én szemtelen? Akkor maga mi? Nézett már tükörbe?

-Elég hagyjad. Nem éri meg. – csitított Miki.

-Még csak egy valamit hagy mondjak a lányomnak, kérem.

-Mondjad anya.

-Megkérte a kezem és én igent mondtam. – súgta a fülembe.

-Micsoda? Ez, ez, ez nem lehet igaz! Most ez csak valami rossz vicc, ugye?

-Nem! Hamarosan elköltözünk erről a vidékről.

-Nem, ilyen nincs! Kinek az ötlete volt a költözés?

-Ferié.

-Szinte gondoltam. Van még valami?

-Ami azt illeti van.

-Na és mi az?

-Úgy gondoltuk, ha a gyámügy is megengedi, te is velünk jössz.

-Micsoda? – döbbentem le – Ez is a te ötleted volt te mocsok állat! Miért akartok teljesen tönkre tenni? És honnan gondoltátok, hogy én ebbe beleegyezek?

-Milyen dolog az, hogy egy 17 éves lány egy 27 éves férfival él együtt? – szólalt meg Feri bá.

-Csak 24 éves vagyok! – javította ki Alex.

-Teljesen lényegtelen. Ez így egyáltalán nem helyénvaló. Egy ennyi idős lánynak az anya mellett a helye.

-Maga csak ne beszéljen nekem arról, hogy mi a helyénvaló és mi nem. – próbáltam kijutni Miki karjaiból, de nem sikerült, túl erősen fogott. - Nem megyek sehova veletek! Alex-el fogok maradni, és kész!

-Majd a gyámügy eldönti!- mondta Feri bá.

-Most megyünk. Vigyázz magadra, majd jelentkezek lányom.

-Menjetek, főleg te, te mocsok! Vissza se gyere! Utállak! – a dühöm sírásba torkollott.

Alex kikísérte őket, majd visszajött hozzám.

-Ne sírj! Ezt úgysem tehetik meg. Már nagy vagy, biztosan megkérdezik azt is, hogy te mit akarsz.

-Akkor sem kérdezték mikor apához vittek.

-Igen, mert akkor nem volt számodra biztos pont. De most van. Itt vagyok neked én.

-Köszönöm, köszönöm neked Alex! – megöleltem.

-Kérsz egy kis vizet? – kérdezte Miki.

-Igen, kérek.

-Jobban érzed már magad, kicsi szívem?

-Mostmár jobban. Sikerült egy kicsit megnyugodnom.

-Van kedved még bulizni?

-Ez az első premier bulim. Ha nem is bulizok, de azért illő megjelennem. Nem igaz?

-Dehogyis nem. De akkor töröld le a könnyeidet! És mosolyogj! Felejtsd el ami az imént történt, hisz tudod, amelyik kutya ugat az nem harap.

-Milyen igaz. – mosolyogtam.

-Tessék itt avíz amit kértél. – nyújtotta a poharat Miki.

-Köszönöm.

-Mi történt itt, míg elszaladtam ezért a kis vízért? Mintha kicseréltek volna.

-Alex jobb kedvre derített. – mosolyogtam az én megmentőmre.

-Ja vagy úgy, akkor már értem.

-Megyünk? – kérdezte Alex.

-Hova? – érdeklődött Miki.

-Vissza a buliba. – tájékoztatta Alex.

Ahogy kiléptem a színpadra egy teljesen más világ köszönt rám. De hát ez természetes, elvégre színpadon teljesen más embert kell alakítanunk, nem önmagunkat. Olyan két óra múlva jött a meghajlás. Látszott a közönségen, hogy élvezték az előadást, állva tapsoltak. Minél többet néztem a közönséget, annál több lett a rég nem látott ismerős arc. A barátaim többsége eljött, mint az később kiderült nem tudták, hogy én is ott leszek, csak reménykedtek. A színpad előtt rengeteget beszélgettünk. Próbáltunk mindent bepótolni, ami elmaradt és persze mindent megbeszélni, amit nem tudtunk a távollét miatt. Néhány perc múlva megjelent Alex.

-Sziasztok! Bocsássatok meg, de el kell rabolnom egy időre ezt a kis művésznőt.

-Persze, persze mi megértjük. … De aztán vigyázzatok!

-Ezt meg hogy értetted? – kérdeztem rá.

-Szerinted?

-Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy nem járunk!

-Hupsz! Bocsi, ezt nem tudtam … Komolyan ne haragudj!

-Nem haragszom, csak legközelebb ne hozz ilyen kínos helyzetbe. Okés?

-Rendben van!

-Minket várnak a premier-bulin, igaz emlékszel még rá? – figyelmeztetett Alex.

-Húú … csakugyan …

-Meddig leszel a városban?

-Még nem tudom.

-Nem jönnél be holnap a suliba?

-Hmm … nem is tudom, Még fontolóra veszem. Sziasztok!

-Hali csajszi! Légy jó! Tudod, csak lazán! – köszöntek el.

-Mehetünk? – kérdezte Alex.

-Igen, mostmár mehetünk. – mosolyogtam.

-Van fantáziája a barátaidnak.

-Hát az van … kétségtelen … - nevettem.

-Hallottam, hogy meghívtak a suliba egy napra.

-Igen! Mit szólsz hozzá? Maradhatnánk még egy napot? Légyszi! – közben beléptünk a buli termének ajtaján.

-Hát … ahogy ezt a bulit elnézem, nem jutunk haza még ma éjszaka.

-Szóval maradunk!? De jó! … És ki igazolja azt a holnapi napot?

-Bizony ki, … majd én! Már csak az a kérdés, hogy engem ki fog igazolni.

-Bízd csak ide.

-Milyen ötleted támadt már megint?

-Mi lenne akkor, ha vendégtanárként jelennél meg a holnapi töri órákon? Lényegében így az igazgató sem szólhat semmit.

-Van benne valami. Ez egy nagyon jó ötlet. Megyek felhívom az igazgatót, hogy elenged-e vagy sem.

-Rendben, addig én megkeresem Mikit.

Éreztem, hogy valaki a hátamnál áll. Megfordultam, és Miki állt ott széles mosollyal az arcán.

-Miki! – megöleltem – Annyira hiányoztál!

-Te is nekem! Gratulálok! Nagyon ügyesen szerepeltél! Büszke vagyok rád!

-Köszike! Mesélj mi újság van veled?

-Velem annyira semmi. A nagyimhoz kellett hazautaznom, mert leesett a lépcsőről és kórházba került.

-Jujj szegény! De igaz már jobban van?

-Igen, köszi! Még a kórházban kellett maradnia, de már sokkal jobban van.

-Örülök neki. Mikor mész meglátogatni?

-Még így pontosan nem tudom. De hétvégén vagy jövő hét elején biztosan bemegyek, akkor tudjuk meg mikor engedik haza. Amúgy miért kérded?

-Átadnád neki, hogy jobbulást kívánok!

-Persze, hogy átadom és köszi! De mesélj már te is mostmár valamit. Mi történt veled, mióta nem beszéltünk?

-Jó, elmesélek mindent, de ne itt, nem akarok kiabálni. Menjünk inkább egy kicsit nyugisabb helyre.

-A portához mit szólsz?

-Az tökéletes! – mosolyogtam.

Mikor az aulába értünk megpislantottam hátulról egy ismerős asszonyt egy idegen férfival.

Az előadás előtti pár percben eltűntem a színfalak mögött és végig gondoltam a jelentemet, ráhangolódtam az előadásra. Alig mélyedtem el a szerepemben, hallottam, hogy valaki jön. Kinéztem a folyosóra, de nem láttam senkit. Amikor visszaléptem bezártam magamra az ajtót, megfordultam és ott állt Alex. Hatalmasat akartam visítani, de Alex gyorsan odalépett és befogta a számat.

-Ne félj, csak én vagyok. – lassan levette a kezét a számról.

-Húúú … jól megijesztettél!

-Bocsi, nem állt szándékomban, csak meg akartalak lepni.

-Hát az sikerült!

-Ne haragudj, komolyan nem így …

-Ne ellenkezz! – vágtam közbe – Miért jöttél?

-Sok szerencsét szeretnék kívánni!

-Köszi, rendes vagy!

-És …

-És, mi?

-És szeretném, ha ezt a kis apróságot elfogadnád. – megfogta a kezemet és beletett valamit, azután tovább szorította.

-Köszönöm szépen! Amúgy mi ez, és miért kapom?

-Csak azért, hogy el ne felejtsd ezt a nagy napot. – mosolyogta – Kérhetek valamit?

-Persze!

-Csak akkor nézd meg amikor kimentem. Jó?

-Ha így szeretnéd akkor jó!

Adott egy puszit az arcomra, majd elment. Kinyitottam a tenyeremet és egy piros szívecske volt benne. Gondolkozás nélkül Alex után szaladtam, már a folyosó végén járt, amikor elkiáltottam magam.

-Alex!

-Tessék? – fordult vissza.

Odarohantam és a nyakába ugrottam.

-Köszönöm! Nagyon tetszik! – hirtelen megcsókoltam.

-Nagyon szívesen … - pirult el.

-Jujjj … bocsi, ezt, ezt, … nem akartam … - majd én is elpirultam.

-Semmi baj.

-De … én …

-Ne szólj semmit, megértem …

-Két perc és kezdés! – kiáltotta Ádám.

-Most pedig szaladj! Ezt pedig felejtsd el, ha csakugyan nem akartad! Ne csinálj belőle nagy ügyet! Elvégre csak véletlen volt.

-Jó! … És még egyszer köszönöm. – nagyon zavarban voltam.

Ott állt a folyosó végén és mosolygott, amíg én elmentem. Olyan sok érzés kavarog most bennem, jó és rossz egyaránt. Jó, mert nagyon boldog vagyok, minden jóra fordult a mai nap. Rossz, mert ezzel a csókkal úgy érzem, hogy megcsaltam Kriszt. Mit tegyek most? Hazugságban én nem tudok élni!

-Mi a baj? – kérdezte Ádám.

-Semmi, miből gondolod, hogy bármi bajom is lenne?

-Látom az arcodon. – lehajtottam a fejem. – Akarsz róla beszélni előadás után?

-Még nem tudom. – lassan felnéztem.

-Van egy jó hírem számodra. – mosolygott.

-Igen? Mi az? – csillant fel a szemem.

-Mikinek sikerült eljönnie!

-Ez komoly? Ez csakugyan nagyon jó hír! – mosolyogtam – Ezek szerint már sokkal jobban van a nagyija.

-Igen, szerencsére már jobban van. – erősítette meg.

-De jó! Már alig várom, hogy találkozhassak Mikivel.

-Azt elhiszem! … Most viszont te jössz! Sok sikert!

-Köszi!

Kimentem a lépcsőre, leültem és elkezdtem csörgetni Kriszt. Hosszas csörgetés után felvette a telefont.

-Halló. Kivel beszélek? – szólalt meg egy női hang a telefon másik végén.

Nagyon meglepődtem, de ezt próbáltam leplezni.

-Jó napot! … Krisztiánnal szeretnék beszélni.

-Krisszel? Krisz most nem ér rá! Viszhall! – letette.

-Halló, halló … ? Van ott valaki?

Minden megfordult a fejemben, vajon miért nem érhetett rá? Miért pont egy nő vette fel a telefonját? Bementem a portára, ott nem volt senki. Arra a következtetésre jutottam, hogy megcsal. Ez a gondolat sírásba torkollott. Zokogás közben nem vettem figyelembe, hogy Ádám és Alex éppen a porta irányába jönnek. Be is nyitottak és észrevették, amint egy sarokba kuporodva sírok. Gyorsan odaszaladtak hozzám.

-Mi a baj? – aggódott Alex.

-Mit mondott Krisz? – kérdezte Ádám.

-Krisz? - lepődött meg Alex.

-Vagy nem vele beszéltél? – bizonytalanodott el Ádám.

Igenlően bólintottam, mire a két fiú nagyon bepöccent.

-Mit csinált? – kérdezte Ádám.

-Lényegében ő nem csinált semmit …

-Akkor meg mi történt? – aggódott Alex.

-Mondtam neked Ádám, hogy megyek felhívom …

-Igen, és?

-Hát … fel is hívtam, de nem ő vette fel a telefont, hanem egy lány.

-Ez jellemző … - jegyezte meg Ádám.

-Ezt hogy érted? – néztünk rá kérdően.

-Ááá … hagyjuk … - fordult el.

-Nem, ha elkezdted fejezd is be! –hirtelen felálltam.

-Bocsi, de most inkább nem … nem megfelelő az alkalom.

-De ettől tökéletesebb alkalom nem is lehetne.

-Na jó … hát … ööö … nem tudom, hogy a családjáról mesélt-e már.

-Még nem. – szipogtam.

-Van egy huga … aki hát … elég gyakran meglátogatja.

-Na persze … - hitetlenkedett Alex, mire Ádám erősen megbökte.

-Ezt nekem miért nem mondta?

-Gondolom ezt nem tartotta olyan fontosnak, igaz Alex?!

-Igen, igen, persze!

-Csakugyan így gondoljátok?

-Persze, hogy így! Ne csinálj ebből ekkora nagy ügyet! – bíztatott Ádám.

-Hát jó … remélem igazatok van.

-Gyere csinálok neked egy finom teát. – hívott Alex.

-Rendben. Menjél előre mindjárt megyek én is, csak még elköszönök Ádámtól.

-Ok. Várlak. – elment.

-Megnyugodtál már egy kicsit szépszemű?

-Még nem teljesen …

-A tea, amit Alex készít biztos segíteni fog.

-Ahogy az Alex féle teákat ismerem semmi kétségem.

Rám mosolygott, majd elköszönt. Bementem a terembe, Alex már várt a finom, meleg teával. Belekortyoltam.

-Jobban érzed már magad? – kérdezte gyengéden.

-Fogjuk rá. Szerinted Krisz megcsal?

-Nem tudom, én nem ismerem olyan jól, mint Ádám.Szerintem ezt tőle kellene megkérdezned.

-Ádámtól? Ő honnan tudná?

-Nem, hanem magától Krisztől!

-Ha csakugyan meg is csalna, akkor sem vallaná be, pont nekem, találna valami jó kifogást, amivel leszállhatok róla.

-Na látod, ez lehet.

-Megkérdeznéd nekem?

-Micsoda? De mégis mit?

-Azt, hogy szeret-e még! Neked hátha elmondja.

-De nem biztos … és, ha olyat mond aminek te nem örülsz? Hinni fogsz nekem? Pontosabban tudsz majd nekem hinni?

- … remélem, hogy igen … - komolyodtam el.

-Valamit addig még kitalálok, ígérem. De most aludj szépen.

-Na jó! – lefeküdtem – Bízom benned! – majd elaludtam.

A premier napján elém állt Krisz. Féltem, azt hittem szakítani akar velem.

-Mit akarsz? – kérdeztem.

-Nem tudom, hogy mit mondtak neked, hogy ennyire megharagudtál rám …

-Nem tudod? Akkor majd én segítek! Felhívtalak a minap, hogy lenne-e kedved eljönni a premierre, erre egy nő vette fel a telefont. Na most ilyen esetben te mit szólnál hozzá?

- … biztos nem örülnék … megmagyarázhatnám?

-Arra várok!

-Az a lány, aki felvette a telefont az egyik gyerekkori barátom.

-És miért ő vette fel a telefont és nem te?

-Azért, mert én a mosdóban voltam. De ha nem hiszel nekem, akkor hagyjuk az egészet … Gondolom látni sem akarsz … mert valaki(k) telebeszélték a fejed. – menni készült.

-Várj! Ne menj el! – állítottam meg.

-És ugyan miért? Úgysem hiszel nekem.

- … Hiszek neked!

-Komolyan? –lepődött meg.

-Igen! Miért hazudnék neked? – megcsókolt. –Eljössz az előadásra?

-Persze, hogy elmegyek! Már azt hittem, sose kérded meg. – mosolygott.

-Megyek készülődni, a debütálásom után találkozunk! – elmentem.

Az öltözőben mindenki meglepődött feleptéb jó kedvemnek, nem értették mire ez a nagy változás, de mindenesetre örültek neki. Ádám is ott volt és néhány bíztató szóval próbált nagyobb önbizalmat adni nekünk. Próbálta megőrizni nyugalmát, bár látszott rajta, hogy mindannyiunk helyett izgul.

Másnap Ádám hamarabb bejött, úgy ahogy azt megbeszéltük.

-Helló!

-Szia! Lepakolok és jövök.

-Rendben.

Vártam, hogy Krisz is belépjen az ajtón, de hiába.

-Na mehetünk. –elindultunk a színpad fele és a nézőtéren leültünk.

-Krisz hol hagytad? – kérdeztem.

-Gondoltam velem akarsz beszélgetni és nem Krisszel.

-Ez igaz, csak kérdeztem.

-Okés! Amúgy mi újság van Alexel?

-Tegnap este összekaptam vele. – mondtam lehajtott fejjel.

-Mi miatt vesztetek össze?

-Azt már említettem, hogy olyan furcsán viselkedik amióta visszajöttünk a randiról Krisszel?

-Igen már mondtad. És ez volt a fő ok a veszekedésnek?

-Nem csak ez.

-Mi még? – kérdezte Ádám meglepődve.

-Észrevettem, hogy titkol előlem valamit.

-Hogy vetted észre?

-Tegnap amikor bementem a terembe éppen telefonált, majd meglátott és feltűnően lerakta a telefont és zavarban volt.

-Ebből gondolod azt, hogy titkol előled valamit?

-Megkérdeztem kivel telefonált és, hogy van-e valami baj, azt mondta „Semmi … semmi … nem érdekes!”

-Biztos azért, mert nem volt lényeges.

-De engem érdekel mi van vele! – hirtelen elhallgattam.

-Nem lehet az, hogy te szereted Alexet?

-Persze, hogy szeretem! Elvégre ő állt mellettem amikor mindenki más hátat fordított. Olyan ő nekem , mint te, vagy Miki.

-Értem. – mosolygott.

-Csakugyan, nem tudod, hogy Miki hol van? Már egy jó ideje nem láttam.

-Haza kellett mennie a nagymamájához, leesett a lépcsőről és összetörte magát.

-Jaj, szegény. Remélem hamar felépül. Én meg itt panaszkodok, pedig másnak  sokkal rosszabb. Az én gondjaim olyan kicsik, másnak meg hatalmasak, mégsem panaszkodnak, megoldják maguknak. Én miért nem tudok ilyen lenni?

-Neked még szükséged van a támogatásra! De eljön majd az az idő amikor te magad is el tudod intézni a gondjaidat, fel tudod dolgozni. – bíztatott.

-Köszi. – megöleltem.

-És Krisszel alakul a dolog?

-Aha! – mosolyogtam – Nem tudod, hogy most hol van?

-Biztos otthon.

-Biztos … Szerinted a premierre el fog jönni?

-Tutira fog jönni. De azért ne bízd a véletlenre …

-Persze, mindjárt megcsörgetem és meghívom.

-És Alex? Vele mi lesz?

-Bár most nem vagyunk túl jóban, de remélem addigra kibékülünk. Amúgy igen, nagyon szeretném ha eljönne.

-Ennek látod örülök. – mosolygott – Látom, hogy nem akarod elveszíteni.

-Ezzel mire akarsz kitérni?

-Semmire, ezt csak megjegyeztem.

-Ja, vagy úgy … Megyek felhívom Kriszt.

-Rendben. … Még egy kérdés …

-Mondjad. – fordultam vissza.

-Alex most hol van?

-Szerintem a teremben van, vagy a portán, ott is sokszor megfordul.

Reggel korán keltem és készülődtem. Hamar eljött a 11 óra, Krisz pedig pontosan érkezett.

-Sziasztok! – köszönt.

-Helló! – köszöntünk vissza Alexel.

-Elkészültél? Mehetünk?

-Igen! Kész vagyok! – odafordultam Alexhoz és így szóltam. – Ne aggódj, vigyázok magamra! Szia!

Beültünk a kocsiba majd elindultunk.

-Hova megyünk? – kíváncsiskodtam.

-Majd meglátod.

Körülbelül egy fél óra alatt meg is érkeztünk egy étterembe. Nagyon udvarias volt Krisz, akárcsak egy úriember. Kikértük a menüt, majd elkezdett kérdezősködni.

-Na szóval, hogy is volt az a hosszú történet?

-Miféle történet?

-Tudod, amiben van egy lány, aki nagyon titokzatos volt mostanáig. Remélem most megtörik a jég és elmeséled az életedet. – mosolygott kedvesen.

-Jah, arról a meséről van szó. – mosolyogtam. – Hát azt a mesét én már láttam. Hidd el nekem, nem olyan jó story.

-De én még egyszer  sem hallottam és nagyon kíváncsi vagyok. Meséld el légyszi, engem nagyon érdekel.

-Na jó. Anya és apa elvált. Anya nem tudott ellátni, agy apához kerültem, ott nagyon csúnyán bántak velem. A suliban megismerkedtem Alexel, ő volt az aki nem engedte, hogy elvesszek ebben a nagy világban. A kezdeti nehézségek miatt visszaszöktem anyához, de kár volt, nagyot csalódtam benne. Így maradtam Alexel. Dióhéjban ennyi lenne az én történetem.

-Sajnálom.

-Ne sajnálj, úgy még rosszabb.

-Tudok valamiben segíteni?

-Nem, köszi.

Időközben kihozták a rendelést, elfogyasztottuk és elindultunk haza.

-Köszönöm az ebédet.

-Én köszönöm, hogy megosztottad velem az életedet.

-Hagyjuk, csak annyit kérek, hogy ne mondd el senkinek. Jó?

- Okés.

Hamar eljött az este. Már szinte mindenki megérkezett, amikor betoppant Ádám és még valaki, akit nem ismertem. Felmentünk a színpadra és Ádám így szólt.

-Szép jó estét mindenkinek! Ma lesz egy nézőnk is, aki egyben a barátom is. Ő is színész csak úgy mint én. Bemutatom Pataki Krisztiánt.

-Jó estét mindenkinek! – szólalt meg kedves hangon Krisztián.

-Na jó, ne várakoztassuk meg Kriszt, már biztos nagyon kíváncsi rátok.

Ezzel a lendülettel elkezdtük a próbát. Szünetben mindenkivel beszélgetett Krisz. De közben feltűnően engem nézett, próbáltam nem oda figyelni, végül hozzám is odajött.

-Szia, Pataki Krisztián! – nyújtotta a kezét.

 Kezet fogtunk és bemutatkoztam.

-Már régóta ismered Ádámot? – kezdte a beszélgetést.

-Amióta elkezdtünk próbálni. És te?

-Én a színházban ismertem meg. Mióta színészkedsz?

-Még csak ez az első darab amiben játszom, de nagyon élvezem.

-Az a lényeg, hogy jól érezd magad a színpadon, mert ha nem érzed jól akkor nem is válhat belőled jó színésznő.

-Te aztán értesz hozzá. Biztosan jó színész vagy.

-Hát nem vagyok egoista, de azért elég jó.

-Csakugyan nem vagy egoista. – nevettem- Amúgy hány darabban játszottál már eddig?

-Már elég sokban, nem emlékszek rá pontosan hányban.

-Most lesz valami előadás a közeljövőben?

-Igen lesz, minden nap próbálunk, alig tudtunk most is elszakadni.

-Az kemény. Ádám is játszik benne?

-Aha, meg én is.

-De jó akkor azt meg kellene nézni.

-Meg bizony! Meg is haragudnék ha nem jönnél el megnézni.

-Ha el tudom intézni Alexel, akkor megyek.

-Alex? A pasid?

-Már hogy Alex? Dehogyis, ő csak egy nagyon jó barát.

-Ja, értem. Hogy ismerkedtetek meg?

-Volt egy nagyon nehéz időszakom, és ő mellém állt. De ez hosszú történet.

-Két perc múlva próba! – kiáltotta el magát Ádám.

-Én mindenesetre szívesen meghallgatnám azt a hosszú történetet. – folytatta Krisz. – Mondjuk holnap egy kávénál?

-A holnap nekem nem jó, amúgy meg nem kávézok.

-Nem tán randid lesz valakivel?

-Dehogyis, suli lesz. Csak próbára jövök ide.

-Hogyhogy? Hol laksz?

-Bocsika, de most mennem kell, próba.

-Okés, de …

-Majd folytatjuk! – rohantam a színpadra.

A próba után megkerestem Alexet és együtt hallgattuk a megbeszélést. Induláshoz készen álltunk, amikor megállt előttem Kriszt és így szólt.

-Remélem ezt a beszélgetést tudjuk majd folytatni valamikor a közeljövőben.

-Én is nagyon remélem. – válaszoltam.

-Most viszont mennünk kell, holnap iskola. – tette a vállamra a kezét Alex.

-Viszlát! – köszönt el Krisz és megpuszilt.

-Viszlát! – pirultam el.

Beszálltunk a kocsiba és útra keltünk, későn értünk haza. Nagyon fáradtak voltunk, bár én aludtam a kocsiban is.

Reggel Alex keltett.

- Jó reggelt kis színésznő!

- Jó reggelt! Hány óra van?

- Kilenc óra múlt pár perccel.

- Még egy kicsit hagy aludjak. Kérlek!

- Hát te tudod, de akkor nem kapsz fincsi reggelit.

- Mi a reggeli?

- Azt majd megtudod, ha kibújsz az ágyból.

- Na jó! Győztél! Már kiverted a szememből az álmot.

- De jó már nem tudtam mit kitalálni. – nevetett.

- Akkor vissza lefekszem még egy kicsit. - mosolyogtam.

- Nehogy meg merd!

Már éppen az ágyhoz értem, mire odalépett és magához húzott, ahogy megfordultam közel kerültem a szájához. Mindketten zavarba jöttünk, kínosan nagy lett a csend. Egy kis idő elteltével elengedett, de még zavarban voltunk. Gyorsan beágyaltam, majd leültünk reggelizni. Fél óra elteltével csörgött a telefonom.

- Tessék? –vettem fel.

- Hali! Beengednél? Itt állok kint a Színház előtt és nincs nálam kulcs.

- Kivel beszélek?

- Én vagyok az Miki! Már nem is emlékszel rám?

- Dehogyis nem emlékszem rád! Persze máris megyek!

Elkértem Alextól a kulcsot, majd rohantam kinyitni az ajtót.

- Na hali … úgy eltűntél a nagy világban …

- Szia! Hát igen, voltak nehéz időszakaim.

- Olyan régen láttalak már, nagyon hiányoztál!

- Te is nekem!

Odahúzott magához erősen megölelt és megpuszilt. Viszonoztam szeretetét, elvégre olyan ő, mintha a bátyám lenne. Ezt a meghitt pillanatot Alex megjelenése zavarta meg. Miki amikor észrevette Alexet értetlenül nézett rám majd vissza a számára még idegen férfira.

- Ez meg kicsoda hugi?- kérdezte Miki.

- Ő Switzer Alex az én jótevőm. –válaszoltam.

- Jótevőd?

- Igen! De ez hosszú történet, majd elmesélem.

- Rendben. –odalépett Alexhez, bemutatkozott és kezet ráztak.- Jó napot, Sipos Miklós vagyok, ennek a kis rosszcsontnak a fogadott bátyja.

- Jó napot, Switzer Alex, egy jó barát.

- Most magatokra hagylak egy kicsit, összepakolok és jövök. –szólaltam meg.

- Összepakolsz? - kérdezte döbbenten Miki.

- Aha, itt aludtunk. A tegnapi próba egy kicsit elhúzódott, így Ádám felajánlotta, hogy aludjunk itt, mi pedig elfogadtuk.

- Ahha … értem!

- Dehogyis érted …

- Dehogynem … együtt aludtatok.

- Nem! Nem úgy, … de ááá … minek is magyarázkodok neked, úgyis tudod mire gondolok és azt is, hogy amire te gondolsz az egy nagy hülyeség.

- Na jó … túlságosan is ismersz, meg amúgy sincs kedvem szívózni veled.

- Győztem! Na megyek akkor pakolni.

Hamar összeszedtem a holmimat, elköszöntem Mikitől, beszálltunk Alexael a kocsiba és elmentünk kocsikázni, ahogy azt tegnap éjszaka megbeszéltünk. A főtéren leparkoltunk és onnan sétáltunk. Megmutattam neki az iskolát, ahova jártam és azt a helyet is , ahol sokszor gondolkoztam, illetve ott voltam amikor egy kis magányra vágytam. Ez a hely egy híd alatt található. Nagyon kellemes, nyugtató hatása van. Sokáig csendben ültünk egymás mellett egy kövön Alexel. Rövidke idő elteltével hatalmas álmosság uralkodott el rajtam és odadőltem Alex ölébe, mire ő gyengéden simogatta a hajamat. Arra keltem fel, hogy Alex olyan furcsán nézett rám, mintha csillogott volna a szeme, gyönyörű volt.

- Szia te kis álomszuszék! Kialudtad magad? –kérdezte.

- Igen, ez most nagyon jól esett.

- Elhiszem. Biztos teljesen ki vagy merülve.

- Dehogy vagyok, csak volt némi alváshiányom. –nevettem.

Ezek után visszamentünk a kocsihoz, majd a Színházba. Még ott volt Miki, így jót tudtunk beszélgetni hárman.

Ha nem csal az időérzékem, kb 2 órás előadás lesz. Nagyon jó darab,jól összehozták, míg nem  voltam. Már csak az én jeleneteim hiányoztak. Ádám elmondta a többieknek a kisebb-nagyobb kritikákat, amit észre vett a próba közben. Aztán hozzám fordult.

-Na, szóval…..hogy tetszett?

-Nagyon ügyik vagytok, jól összehoztátok!

-Örülök neki, hogy tetszik, bár te ezt már gondolatban láttad. De vajon mit szól hozzá a haverod?

-Csakugyan nagyon jó darab, jók a poénok és a karakterek is! Nagyon jól el vannak találva! Tökéletes, már csak ez a nagy lány hiányzik belőle. -válaszolt Alex.

-Hát bizony, akkor lesz igazán tökéletes az előadás.

-Jaj fiúk, hagyjátok már abba! Teljesen zavarba jövök. -mosolyogtam rájuk kedvesen. Inkább beszéljük meg, hogy nekem milyen lépéseket kell tennem a színpadon.

-Jó ötlet!

Miután hazaküldte a többieket, leültünk hárman és elmondott Ádám mindent, hogyan gondolta az én jeleneteimet. Majd nekem kellett mesélnem, hogy mi történt velem az elmúlt időben. Mikorra mindennel megvoltunk, egy kissé elszaladt az idő. Nem igazán tudtuk Alexel, hogy keljünk-e útra vagy se. De ha nem, akkor viszont nem tudjuk hol szállhatnánk meg. Látta  Ádám, ahogyan töprengünk. Megkérdezte:

-Valami baj van?

-Mi baj lenne? -kérdeztem vissza?

-Azt nem tudom, de elég gondterhelt az arcotok.

-Az a helyzet, hogy mi csak azon gondolkoztunk , induljunk-e haza vagy sem, mivel már késő van. - válaszolt Alex.

-Ha nem szeretnétek útra kelni ilyen későn, akkor itt hagyom nektek a kulcsot. A termekben biztosan találtok két ágyat, ahol elaludhattok.

-Miféle termekben?

-Tudod, nagy ez az épület, nemcsak színpad és nézőtér van benne…

-Én tudom milyen termekre gondoltál. -vágtam közbe.

-Akkor jó.

-Amúgy szó ami szó, én is jobban örülnék , ha nem indulnátok el, holnap úgyis jönni kellene.

-Ez bizony igaz. Maradunk? -fordultam Alex felé.

Kis gondolkodás után ezt válaszolta:

-Na jól van meggyőztél, maradunk.

-Hát ez remek. Örülök neki! -mondta boldogan Ádám. –Megyek is lassan, nem zavarok tovább. Haza is kell még érnem. Tessék itt vannak a kulcsok, de aztán vigyázz erre a kis csajra. Rendben? -és Alex kezébe nyomta a színház kulcsait.

-Ezt ha nem kéred is megteszem. Ez csak természetes.

-Ezt akartam hallani! Most már aggodalom nélkül itt merlek hagyni vele. -nevetett.

Miután kilépett az ajtón Alex azonnal becsukta, majd megkérdezte:

-Ennyire nem látszik, hogy vigyázok rád?

-Most miről beszélsz?

-Hát Ádámról és az utolsó kis megjegyzéséről.

-Ja, vagy az… Ádámot ilyen téren nem kell komolyan venni, csak hülyül, mint mindig. Mondjuk nem is tudom, hogy őt mikor lehet komolyan venni.

-Akkor megnyugodtam. Amúgy hol is vannak azok a termek?

-Gyere, erre vannak.

Megnéztünk egy pár termet, és az egyikben találtunk is két kanapét. Így kénytelenek voltunk egy szobában aludni. Amíg el nem aludtunk, beszélgettünk.

-Hogy tetszik a Társulat? -kérdeztem kíváncsian.

-Nagyon jó fejek. De azért, mikor azt kérdezték mi van köztünk, elég durva volt. 

-Az bizony. Lestem, hogy most mi van?!

-Szerencsére te hamar kapcsoltál.

-De szó ami szó, egy kicsit zavarba jöttem.

-Igen? Miért?

-Nem tudom miért, csak úgy. -pirosodtam el.

-Holnap mit fogunk csinálni estig?

-Sétálhatnánk, ha gondolod megmutatom részletesen ezt a várost.

-Oké, én benne vagyok. Délelőtt viszont tanulhatnánk egy kicsit, nem engedheted meg magadnak a lemaradást!

-Ne már!

-De már. Nem akarom hogy ronts a jegyeiden a színház miatt. Ne izgulj segítek. Ha nem megy valami szólsz és elmagyarázom. Mit szólsz hozzá?

-Jó, látom nincs mit tennem. De délután megyünk sétálni, ugye?

-Ugye. Elvégre megegyeztünk. Nem?

-De.

-És mit mutatsz meg holnap nekem?

-Hát … a sulit, ahová jártam, … a folyót, ahol imádtam gondolkodni és még sok minden mást, de az már meglepi lesz.

-Hmm … jó.

-Most már te mesélj! Miért álltál pont fizika tanárnak?

-Már a gimiben megszerettem a fizikát, a diákokkal sem volt nagy gondom, így jött az ötlet, hogy tanár leszek.

-De a fizika olyan nehéz és értelmetlen, már bocsi.

-Semmi baj. Nem olyan nehéz az, ha megtalálod a kiskaput, hogy milyen módszerrel érdemes tanulni úgy, hogy meg is értsd.

-Hmm…én tuti, hogy nagyon messze állok ettől a kiskaputól. -alig mondtam ki, egy hatalmasat ásítottam.

-Úgy látom, már nagyon álmos vagy. Aludjunk mostmár.

-De én nem is vagyok álmos!- mondtam egy ásítás kíséretében. -Talán egy kicsit mégis. -mosolyogtam.

-Jó éjszakát! Álmodj szépeket! –közben felállt és betakart.

-Jó éjt neked is , te is álmodj szépeket!

Alig telt el pár perc, aludtam is, mint a bunda.

Nem tudtam megszólalni, csak mosolyogtam. Ennyire még senki sem törődött velem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy tanárral fogok élni, de hát sok mindent nem hittem volna az élettel kapcsolatban. Mindenesetre ennek a váratlan  fordulatnak nagyon örülök. Úgy nézek Switzer tanár úrra, mint a legjobb barátomra. Bár  nem tudom, hogy ő milyen szemekkel néz rám. Másnap fel is hívtam Ádámot, a rendezőt.

-Szióka!

-Szia! Mi újság van veled? Rég hallottam felőled!

-Hát velem sok minden történt, mióta el kellett jönnöm a színházból. Hosszú lenne most elmesélni.

-Legalább annyit árulj el, hogy hol vagy!

-Egyik kedves ismerősöm befogadott, így nem kell apával együtt élnem.

-Régóta ismered?

-Nem, még csak most ismertem meg a suliban. De nagyon jó fej! Nagyon szeretem!

-Akkor jó!

-Csakugyan. Mi újság van a darabbal?

-Két hét múlva előadás.

-Találtatok már a helyemre valakit?

-Hát .......találni találtunk, de nem olyan jó, mint te voltál, és nem is veszi komolyan az egészet.

-Mikor lesz a kövi próba?

-Hétvégén 19:00-tól, mind a két nap.

-Értem és örülnétek neki, ha én is ott lennék?

-Persze, hogy örülnénk neked. De nézőként vagy színészként térnél vissza?

-Ha lehetne, inkább színészként.

-Neked lehet.!

-Akkor megyek, de ne szólj senkinek kérlek, legyen meglepi!

-Rendben van. Jó utazást! Puszi! Szia!

-Köszike! Puszi! Szia-szia!

Mikor letettem a telefont, Switzer tanár úr kopogott az ajtón.

-Szia! Bejöhetek?

-Igen. Most beszéltem Ádámmal a rendezővel.

-Hallottam. Mikor lesz a próba?

-Szombaton és vasárnap 19:00-kor kezdődik.

-Az pont jó. Így elég elindulni aznap délelőtt.

-Jó volt hallani a hangját, már nagyon hiányoznak.

-Elhiszem. Biztosan jó kis társaság.

-Hát azok. Még az idősebbek is olyanok, mint a gyerekek.

-Hány éves a rendező?

-Szerintem olyan 30 éves körül van.

Másnap a reggelinél tovább folytattuk a beszélgetést.

-Az iskolában erről ne szólj senkinek! Rendben?! Nehogy valami kalamajka legyen belőle.

-Rendben, de milyen baj származhatna ebből?

-Például, ha Szonja meghallja, elmondja apukádnak, az meg elkezd majd happogni.

-Erre nem is gondoltam, de igaz.

-Csakugyan, hogy fogsz majd bemutatni a barátaidnak?

-Húú...., hát valahogy úgy, hogy.....Szeretném bemutatni Switzer Alex tanár úrat, aki sokat segített nekem, amikor nagy szükségem volt rá!

-Ez eddig szép és jó, és azután? Tovább fogsz magázni?

-Persze, elvégre az az illő, meg hát amúgyis maga a tanárom.

-Ez igaz, de mi lenne akkor, ha a sulin kívül tegeznél? Amúgy nem vagyok én olyan idős, hogy magázni kellene, nameg egy házban is lakunk. Mit szólsz hozzá?

-Felőlem okés. Így legalább nekem sem kell figyelnem arra, hogy hogy mondok dolgokat.

-Akkor ezt is megbeszéltük.-mosolygott.

-Lassan indulni kellene, mert elkésünk az iskolából.

A suliban, ahogy ígértem tartottam a szám, és nem mondtam el senkinek, hogy hova megyek hétvégén. Pedig nagyon nehéz volt csöndben maradnom, teljesen be voltam zsongva. Szerencsére hamar eljött a hétvége. Indulás előtt csináltunk egy pár szendvicset és 13 óra körül útra keltünk. A kocsiban tanulnom kellett, mert másként  nem mentünk volna. Nem ronthatok a jegyeimen. Különben vége mindennek. Amikor meguntam a tanulást, bekapcsoltam a rádiót és énekeltünk. Nagyon vicces volt. 18:00-körül odaértünk, még nem volt ott senki, így beültünk a közeli étterembe és ittunk egy fincsi cappuccinót. Ezután visszaültünk a kocsiba és ettünk egy-egy szendvicset. Úgy gondoltam késni kellene, és csak akkor betoppanni amikor már mindenki ott van. Elmentünk kocsikázni, így bemutattam neki azt a helyet, ahová mindennap  beutaztam a suli és a haverok miatt. 20 óra körül    járt az idő, amikor betoppantunk a próbára. Alig hitték el, hogy én vagyok az. Odaszaladtam hozzájuk, Alex nem jött le velem a nézőtérre, fent maradt és mosolygott. Látszott rajta, hogy ő is boldog. Mindenki odatömörült körém és érdeklődtek, hogy merre jártam. Mondtam nekik, hogy  majd mindent elmondok a maga idejében.  Sehol  nem láttam Ádámot. Legbelül egy kicsit elkeseredtem, de ez nem tartott sokáig. A színpadról egy jól ismert hang szólt hozzám:

-Nekem már nem is köszönsz?

-Ádám! -kiáltottam- dehogyisnem. Hellóka! -nevettem hangosan.

Lenyújtotta a kezét hozzám és segített hogy fel tudjak lépni. Erősen megölelt és a fülembe súgta:

-Örülök, hogy újra itt vagy köztünk! Már nagyon hiányoztál!

-Én is nagyon örülök, hogy itt lehetek. Ti  is nagyon hiányoztatok nekem.

Ahogy lenéztem a színpadról észrevettem, hogy Alex még mindig ott áll fent és engem néz. Intettem neki, hogy jöjjön közelebb, de nem akart megmozdulni. Leugrottam hát a színpadról és odaszaladtam hozzá. Megfogtam a kezét és megkértem, hogy jöjjön le velem, mert be szeretném mutatni. Sikerült rávennem. Felmentünk a színpadra. Csendet és figyelmet kértem, majd elkezdtem:

-Szeretném bemutatni nektek a legkedvesebb embert a világon. Ő Switzer Alex. Sokat segített nekem átvészelnem egy nagyon nehéz időszakot.

-Na és hol ismerkedtetek meg? -kérdezte egy hang a tömegből.

Ránéztem Alexre, ő rám mosolygott és bólintott.

-Az iskolában találkoztunk először, és már akkor éreztem, hogy számíthatok rá bármi is legyen.

-Szóval ti most....

-Nem, mi nagyon jó barátok vagyunk és ennyi, semmi több.

-Ez így van. Nincs köztünk semmi más, csak barátság. -szólalt meg mellettem Alex.

-Na, de mostmár próbáljunk is valamit, hiszen azért jöttünk.

-Színpadra mindenki, 2 perc múlva kezdünk! -mondta Ádám.- Ti pedig üljetek le nyugodtan és nézzétek végig eddig mit sikerült összehoznunk.

-Rendben.

Kényelembe helyeztük magunkat és kezdődött is a próba.

Mikor odaértünk apa is otthon volt, de ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Switzer tanár úr látta mennyire be vagyok parázva. Rátette a kezét a vállamra és mélyen a szemembe nézett.

-Ne félj! Itt vagyok! Nem történhet semmi baj.

Próbáltam rámosolyogni, de nem sikerült. Csengetés után kijött apa.

-Jó napot kívánok!-szólalt meg tanár úr mellettem.

-Jó napot!-fogadta apa. -Jöjjenek be.

-Megtaláltam a lányát. Azért hoztam vissza, hogy összepakolja a holmiját és elvigyem.

-Hova vinné?

-Sajnálom, ezt nem mondhatom el.

-Mi az, hogy nem tudhatok róla, elvégre az én lányomról van szó.

-Már elnézést, de ha annyira érdekelné a lánya sorsa, akkor nem így bánnának vele.

-Hogy érti ezt?

-Nagy vonalakban mindenről tudok. Ezért is szeretném, ha odaköltözne hozzám és a gyámja lehetnék.

-Miről beszél maga? Ehhez nekem is lesz egy-két szavam.

-Kérem, ne nehezítse meg!

-Innen nem megy sehová és pont. -Nyomás fel a szobádba!-kiabálta nekem.

Felszaladtam könnyes szemmel a szobámba, tanár úr utánam rohant és bezárta az ajtót. Már nem tudtam magamban tartani, elkezdtem sírni. Switzer tanár úr odalépett hozzám és megölelt. Nagyon jól esett. Kis idő elteltével hallkan a fülembe súgta.

- Ne sírj, nem éri meg! Megoldjuk. Most elmegyek a gyámügyre, ha megengeded elmondom a történeted és kérni fogom a minél hamarabbi elhelyezésedet.Te meg addig bezárod magadra az ajtót és összepakolsz. Rendben?

-Neee...kérem ne menjen el! Nem akarok itt maradni! Félek!-borultam vissza sírva.

-De ha most nem megyek, akkor nem tudom elintézni.

-Értem. Akkor menjen, és siessen vissza.

-Sietni fogok, igérem!-majd kilépett az ajtón.

Miután kiment, azonnal becsukóztam, aztán lefeküdtem az ágyamra és tovább sírtam. Amikor megnyugodtam elővettem a bőröndömet és elkezdtem összepakolni.

Teltek múltak a napok, de Switzer tanár úr még nem jött vissza. Apa többször is be akart jönni a szobámba, én viszont nem engedtem meg neki. Sőt még én magam sem mozdultam ki onnan. Csak éjszaka jöttem le a konyhába enni- illetve innivalóért.

Egy hét elteltével felhívott tanár úr.

-Szia!

-Jó napot tanár úr! Sikerült valamit elintézni?

-Igen, sikerült. Szerdán lesz a tárgyalás, neked is ott kell lenned, majd érted megyek.

-Jó. Köszönöm. Mit fognak ott csinálni?

-Ha minden jól megy eldöntik, hogy hova kerülsz.

-Remélem tanár úrhoz.

-Én is remélem. Szerdán 10:00-kor kezdődik a tárgyalás. Fél órával előtte elmegyek érted, akkorra készülj el.

-Rendben, meglesz.

Szerdán eljött értem, apáék nagyon nem örültek ennek az egésznek. Mikor beértünk a bíróságra nagyon megilletődtem. De mégsem féltem annyira, mert éreztem, hogy ott áll mellettem valaki, akiben bizhatok. Bejött a bíró és elkezdődött az elhelyezési tárgyalás. Hosszas civódás után az én véleményem alapján is Switzer tanár úrhoz helyeztek el. Apának viszont gyerektartást kell fizetnie. Annyira megörültem, hogy amikor kimentünk erősen megöleltem és csak annyit mondtam:

-Köszönöm, köszönöm szépen!

Viszonozta az ölelésem és mosolygott. Elmentünk apához és elhoztam a már elkészített holmimat. Miután hazaértünk, megmutatta a szobámat, pakolászás közben sokat beszélgettünk arról, hogy ki mit szeret illetve utál csinálni.

-Van hobbyd?

-Persze hogy van.

-Miféle hobbyd van?

-Szeretek rajzolni, gitározni és annó színészkedésbe is belekóstoltam.

-Azok jók. Hogy érted hogy belekóstoltál?

-Tudtam a szerepem és a lépéseket, szóval mindent és akkor jött az egész kalamajka. Elvettek anyától, így nem járhattam tovább a színházba a nagy távolság miatt.

-És mikor volt az előadás?

-Még nem volt. Kb: 2-3 hét múlva lesz.

-Szerettél volna menni, igaz?

-Hát igen, nagyon.

-Tudod mit? Fogsz menni!

-Micsoda! Ezt hogy tetszik érteni?

-Elviszlek a főpróbára és az előadásokra is . Na, mit szólsz hozzá?

-Hát szóhoz sem jutok.

-Felkellene hívnod valakit, hogy mikor lesz következő próba.

-Ezt igaz most csak álmodom?!

-Dehogyis, ez a valóság!-mosolygott.

-Te jó ég! Köszönöm, hálásan köszönöm.

-Nagyon szívesen.

-Amugy megkérdezhetem, hogy miért csinálja mindezt?

-Micsodát?

-Gondoskodik rólam. Érdekli, hogy mi van velem. Elvisz próbára és az előadásokra. Mindezt miért?

-Nem tudom. Ez csak úgy jön. Nem tudom megmagyarázni, sajnálom.

-Semmi baj. Csak nem értem.

-Persze, megértelek. A színházas dolgot mondjuk meg tudom magyarázni.

-Na halljuk!

-Sokmindent elvesztettél már az életben ami nagyon mélyen érintett, nem szeretném, hogy ami érdekel arról is le kelljen mondanod. Az már csakugyan nem lenne fair.

Én a vendégszobában aludtam el, hosszú és érzelmekben gazdag nap volt a mai. Másnap 10 óra körül felkeltem, lementem a nappaliba és egy cetlin ez az üzenet állt:

Jó reggelt! Elmentem dolgozni. Van kaja a hűtőben. Érezd magad otthon! 13:30-ra hazaérek én is, akkor elmegyünk vásárolni! Szia, Switzer Alex tanárúr.

Megreggeliztem, majd körbe néztem. Szép nagy ház, nagyon tetszik. Modern, divatos és elegáns, nagy vonalakban ezeket a jelzőket tudom mondani. Felmentem a szobába, ahol aludtam. Rendet raktam és elgondolkoztam.

-Anya, akire mindig felnéztem és a példaképem volt, most nagyot csalódtam benne. Apa, aki nem törődött velem, most sem erőltette meg magát. És most jön a képbe Switzer Alex. Nem ismertük egymást, de ő már az első nap foglalkozott velem. Most pedig, mikor megszöktem, igazán csak ő aggódott értem. Csak ő keresett és talált meg. Vajon miért tette ezt? Nem értem. Ma délután pedig elvisz vásárolni. Mit akarhat tőlem? Hirtelen ránéztem az órára 12:45 volt. Gyorsan csináltam rántottát, ezzel akartam meghálálni amit értem tett. Mire hazaért, sikerült elkészítenem mindent. Megterítettem és feltálaltam az "ebédet". Nagyon meglepődött, mikor meglátta a terített asztalt. Le is ültünk és az első harapás után így szólt

-Hmm...ez nagyon finom. Hol tanultad?

-Még anyától. Köszönöm.

-Csakugyan, mire jártál tegnap?-kérdezte kíváncsian.

-Hát...ööö...

-Ha nem akarod, ne mondd.

-De, elakarom mondani

Rám mosolygott és kiváncsi tekintettel figyelt.

-Akkor hát kezdem az elején. Mikor kiértem a buszmegállóba eszembe jutott anya, és az hogy mennyire hiányzik. Így hát elindultam és egyre távolabb kerültem a buszmegállótól, majd a faluból is kiértem. Onnan stoppal mentem tovább. Végül hazaértem és kérdezősködtem, merre találom anyát. Aztán jött a csalódás, azt mondták, hogy közeli kocsmában keressem. Alig hittem a fülemnek, majd a szememnek. Megláttam amint éppen a következő felest kérte kifele. Próbáltam leállítani, de nem sikerült. Kimentem a parkba, beszéltem tanárúrral. Kis idő elteltével kijött anya és odavánszorgott hozzám. Kérdeztem, hogy miért teszi ezt velem és persze magával. De nem kaptam értelmes választ. Majd ott hagytam, aztán jött tanárúr és onnan már ismeri a történet folytatását. Én olyan szerencsétlen vagyok! Miért kell nekem mindenkiben csalódnom?

-Ez nagyon durva!

-Hát az. Most mit csináljak? Egyedül vagyok ebben a nagy világban.

Hosszabb hallgatás után Switzer tanárúr megtörte a csendet.

-Nekem van egy ötletem, ha beleegyezel, akkor azt megpróbáljuk elintézni.

-Milyen ötlet?

-Ugyebár ilyen rossz helyzet esetén a bíróságon és a gyámügyön kétféle képpen dönthetnek. Vagy nevelőotthonban helyeznek el...

-Nem, én nem megyek nevelőotthonba, azt már nem!-tiltakoztam erőteljesen.-És mi a másik lehetőség?

- Gyámság alá helyeznek.

Kérdően néztem rá, majd folytatta:

-Ezt kitudnánk használni és mindenkinek jó lenne!

-Na, de ki venne engem gyámság alá?

Rám nézett, és várta, hogy mit reagálok. Nem igazán értettem, hogy mit akar ezzel mondani, így hát ismét megkérdeztem.

-Ki vállalna el, ki venne magára ekkora felelőséget? Hosszú hallgatás után egy kérdéssel válaszolt.

-Ki törődött veled az elmúlt 2 hétben?

Ekkor döbbentem rá, mit akart az előbbi hallgatással mondani.

-Tudod már, hogy kire gondoltam?-kérdezte némi félelemmel.

-Sejtem.

-És mit szólsz hozzá?

-Nem tudom. Bízom tanárúrban.

-Neked kell eldöntened, hogy akarod-e ezt vagy sem. Nem akarom erőltetni.

Kis gondolkodás után ezt válaszoltam:

-Igen, szeretném. De én hogy tudom ezt meghálálni tanárúrnak?

-Meghálálni?-mosolygott.

-Igen.

-Ne hülyéskedj már! Nem ezért csinálom.

-Akkor miért?

-... Már az első nap láttam, milyen öntörvényű vagy, nehezen engedsz közel magadhoz embereket. Aztán elkezdtelek megismerni. Akkor értettem meg, miért vagy olyan amilyen. Megkedveltelek és segítteni szeretnék neked. Mikor eltüntél, nagyon megijedtem. Égen, földön kerestelek, míg végül megtaláltalak. Ez leginkább megerősítette bennem, hogy segítenem kell neked.

-Szóval csak sajnálatból csinálja ezt?

-Dehogyis. Sajnáltalak is, nem tagadom, de az aggodalmam nagyobb volt. Mindenkinek szüksége van valakire, aki mellette áll. Neked itt vagyok én. Rám bátran támaszkodhatsz.Rá mosolyogtam, ő pedig visszamosolygott. Felállt az asztaltól. Miközben kivitte a tányért, megborzolta a hajamat. Aztán én is felálltam.

-Sokkal nyugodtabb vagyok így, hogy beszélhettem valakivel.

-Örülök neki.

-Elolvastam az üzenetet, amit ma reggel hagyott az asztalon.

-És mit szólsz hozzá? Eljössz velem vásárolni?

-Persze!-mosolyogtam-Mit kell venni?

-Az egyik kollégámnak hétfőn lesz a névnapja.Nem vagyok túl jó ajándékvásárlásban.

-Kinek?

-A magyar tanárnak.

-Hmm...már tudom is, hol kellene kezdeni!

- Te csakugyan profi vagy ebben. Hol kezdjük kisfőnök?

-Van a közelben ajándékbolt vagy papírbolt?

-Igen van. Induljunk!

Elmentünk és vettünk egy szép tollat a magyar tanárnak. Switzer tanárúr felvetette, hogy be kellene szaladni apához és elhozni a cuccaimat. Nagyon nem akartam látni és féltem is. De azt mondta bejön velem, így nem eshet bajom. Sikerült bátorságot venni magamon és beleegyeztem.

Míg vártam a buszt, elhatároztam, hogy nem megyek haza. Megnéztem mennyi pénzt adott Switzer tanár úr. Elkezdtem sétálni, egyre messzebb kerültem a buszmegállótól. Mikor kiértem a faluból stoppal mentem tovább. Az út nagyon rossz volt, a zötyögés közben csak anyára tudtam gondolni.

-Ezt érted teszem anya. Hazamegyek és ebben senki nem állíthat meg. Még Switzer tanár úr sem tudja, mit teszek most érted.

Egyik kocsiból a másikba szálltam. Már eltellt 7-8 óra mire végre hazaértem. Boldog voltam. Éreztem, sőt tudtam, hogy anya mindent megtesz, annak érdekében, hogy visszakerüljek hozzá. Nagyon beleéltem magam ebbe. A faluban többen is megállítottak. Örültek nekem, de láttam valami szomorúságot is a szemükben. Nem mondtak semmit anyával kapcsolatban. Megkerestem azt a házat ahol 17 évig éltem, már nem anya lakott ott. Egy másik család, tőlük kértem útbaigazítást. Elmesélték, hogy anya minden héten visszamegy oda és ételért, pénzért kuncsorog. Nem akartam hinni a fülemnek, kizárt, hogy az én anyám ilyen mélyre süllyedt volna. Csörgött a telefonom, kinyomtam. Nem voltam olyan lelkiállapotban, hogy akárkivel is tudjak beszélni. Átmentem a szomszédba megkérdezni tudják-e hol találom anyát.

-A bolt melletti kocsmában keresd. - hangzott a válasz szomorúan.

El is mentem arra a helyre. Beléptem az ajtón, körbenéztem és hallottam anya hangját, éppen a következő pohár felest kérte. Odaléptem és mondtam a pultosnak, hogy ezt már ne hozza ki neki, mire anya megszólalt.

-Szia lányom! Te ... itt? ... Olyan régen láttalak már! Miért jöttél vissza?

-Szia! Hozzád jöttem, már nagyon hiányoztál. De látom neked nem annyira.

-Honnan veszed ezt?

-Onnan, hogy ha hiányoztam volna, most nem itt ülnél részegen, hanem csinálnál valamit annak érdekében, hogy újra együtt legyünk.

-Én már mindent megpróbáltam. De látod, hogy semmi nem jött össze.

-Hát ilyen nagy erőfeszítéssel nem is fog.

-Hogy beszélsz te velem?

-Azt hittem minden követ megmozgatsz, hogy visszakerüljek hozzád, erre te itt ülsz a kocsmában és iszogatod a feleseket. Mondd csak, miből fizeted ezt ki?

-Ez egyáltalán nem rád tartozik!

-De hiszen én a lányod vagyok! Eljöttem ide hozzád csak azért, hogy láthasalak, te meg ... mindegy, hagyjuk. Nem rám tartozik! - mondtam enyhe gúnnyal az utóbbi mondatot.

-Most mit akarsz csinálni lányom?

-Viszlát anya! Nagyot csalódtam benned! - kimentem az épületből.

A szomszédos boltban vettem egy zsömlét és egy gyümölcslevet abból a pénzből , amit még Switzer tanár úrtól kaptam. Leültem és meguzsonáztam a közeli parkban. Ismét csörgött a telefonom. Véletlenül leraktam. Vártam, hátha újra hív, de hiába. Sétáltam egy kicsit, visszagondoltam azokra a régi szép időkre. Elmélyedtem az emlékek közt, így csak egy idő után vettem észre a telefoncsörgést. Felvettem, egy aggódó hang szólalt meg a telefonban.

-Szia! Jól vagy? Hol vagy? - faggatott Switzer tanár úr.

-Jó napot! Igen jól vagyok.

-Örülök neki. - mondta megkönnyebbülve - De hol vagy?

-Itthon.

-Voltam nálatok, de az apukád azt mondta nem mentél haza. Nagyon aggódtam érted!

-Honnan tudta meg hol lakom és a telefonszámomat? - kérdeztem érthetetlenül.

-Kikerestem az osztálynaplóban. De akkor hol is vagy egész pontosan?

-Hazajöttem ... anyához.

-Hogy mit csináltál? - kérdezte teljes megdöbbenésében.

-Eljöttem haza. Nem akartam visszamenni apához. Egy kicsit beparáztam.

-Beparáztál és ezért hazamentél?!

-Hát ... igen.

-Kemény csajszi vagy, az egyszer már biztos! Amúgy hogy jutottál haza?

-Gyalog és stoppal.

-Szeretnél visszajönni ide?

-Nem szeretnék! Apától és az élettársától biztos kapnék.

-Hát igen ... és ha nem hozzájuk jönnél vissza, hanem hozzám? Mit szólsz hozzá?

-De ezt a törvény úgysem engedi meg.

-Van egy remek ötletem, amivel biztosan megengedi a törvény.

-Milyen ötlete támadt?

-Azt elmondom, ha érted mehetek.

-Rendben, de mi lesz apával?

-Megoldom, ne izgulj! És mi van az anyukáddal?

-Hagyjuk. Nem akarok róla beszélni.

-Ok, megértem. Majd elmondod, ha olyan kedved lesz.

-Jó, köszönöm.

-Akkor én most indulok is. És ne mozdulj el onnan! Megértetted?

-Igen, megértettem.

-Amúgy hova is kell mennem pontosan?

A pontos cím megadása után letettem a telefont és visszaültem a padra. A várakozásban kijött a kocsmából anya. Szörnyű volt nézni, ahogy alig áll a lábán. Meglátott és odavánszorgott hozám. Megpróbáltam hazaküldeni, de sehogysem akart elindulni. Már nagyon fáradt voltam. Akárhogy próbáltam tőle megszabadulni, egyszerűen nem ment. Három-négy óra múlva ismét felhívott Switzer tanár úr. Elköszöntem anyától és elsétáltam.

-Szia! Most értem be a faluba. Merre menjek?

-Jöjjön egyenesen, bal oldalt lesz egy kisbolt attól nem messze sétálok.

-Rendben.

Párperc elteltével egy kocsi állt meg az út szélén és kiszállt belőle Switzer tanár úr. Nagyon megörültem neki. Odaszaladtam és könnyek közt megöleltem, viszonozta ölelésemet, és egy könnycsepp csordult le az arcán. Kis idő múlva beszálltunk a kocsiba és útra keltünk. Egy közeli városban beültünk a helyi étterembe vacsorára. Némi pihenés után újból elindultunk. Éjfél körül érkeztünk meg.

Már kora reggel felkeltem, mert fájt a két karom. Öltözködésnél észrevettem, hogy tiszta kék és lila. Visszagondoltam az előző estére és még mindíg égett az arcom. Készítettem magamnak szendvicset és elindultam iskolába. Úgy mentem el otthonról, hogy észre sem vettek. Nagyon le voltam lombozódva. Elhatároztam, nem fogok jópofiskodni senkivel. Megakarom előzni a csalódást. Úgymond erőteljesen stílust akarok váltani. Órákon nem figyeltem oda, egyáltalán nem érdekelt semmi. Töri órán kihívott Switzer tanár úr felelni, de nem mentem ki, megmondtam hogy írja be az egyest, mert nem tudom az anyagot. Látszott tanár úron, hogy nem érti mi van velem. Szünetben megszólított a folyosón és számonkérte rajtam az órai viselkedésemet.

-Mi van ma veled?

-Semmi, mi lenne?

-Te nem ilyen vagy.

-Sajnálom, de akkor még nem ismer eléggé.

-Mitől változtál meg ennyire?

-Nem lényeg! Az a fontos, hogy nem akarok többet csalódni.

-És ezt csak így tudod elérni, hogy nem tanulsz és makacskodsz?

-Nem érdekel, hogy hogy érem el, az a fő, hogy elérjem!

-Ha gondolod én szívesen segítek!

-Ugyan hogy? ... Tudja mit, hagyjuk az egészet! Magam akarom elérni.

-De ...

-De én most megyek! - vágtam közbe.

Megfogta a karom és visszahúzott.

-Hé ... ez fáj! - elrántottam a karom és a fájdalomtól elhúzódott a szám széle.

-Alig értem hozzád.

-Mindegy.

-Vedd csak le a kabátot, hagy nézzem meg a karod!

-Miért?

-Kiváncsi vagyok, hogy miért fájt annyira.

Elakartam menni, de nem engedett el. Behívott a szertárba és az ajtó elé állt. És mégegyszer megkért, hogy vegyem le a kabátomat. Nem volt menekvés, le kellett vennem, és mivel így már csak pólóban voltam, látta a kék, lila foltos karomat. Egyből megkérdezte.

-Ez hogy történt?

-Baleset.

-Ne hazudj!

-Nem akarom elmondani!

-Bízz bennem, segíteni akarok!

Nem szóltam egy szót sem, visszavettem a kabátomat és a táskámat, aztán kimentem. Ezek után annyira megmakacsoltam magam, hogy órákra sem jártam be, vagy ha be is mentem nem készültem, illetve nem figyeltem. Otthon sem törődtem semmivel. Ha elkezdtek kiabálni, hát bementem a szobámba és, hogy még véletlenül se halljam meg őket zenét hallgattam vagy éppen gitároztam. Pár héten belül jött egy levél az iskolából, bukásértesítő. Ez alól viszont már nem tudtam kicsúszni. Azon a napon kaptam életem legnagyobb verését, szidalmazását, sőt még vacsorát sem kaptam. Bezártak a szobámba, majd csak reggel nyitották ki az ajtót, hogy elmenjek suliba. Míg elbuszoztam a gimiig eltöprengtem eddigi életemen. A vidám gyerekkort felváltotta a sanyarú kamaszkor. Anyával minden olyan szép és jó volt. Sokat nevettünk, poénkodtunk. Persze a haverok, hát ők meg, egyszerűen királyak voltak. Mindíg meg tudtak nevettetni vagy éppen vigasztalni egy rossz jegy vagy akármi után. Nagyon hiányoznak. Eközben egy könnycsepp csordult le az arcomon. 17 év és a végén ezt kell megélnem. Nem így képzeltem el. Az apámmal élek, aki egyáltalán nem is ismer engem. Még azt is megmerem kockáztatni, hogy nem szeret. Ha szeretne nem engedné a mostohaanyámnak, hogy így viselkedjen velem. Mielőtt még belekezdtem volna következő gondolatomba, megérkeztem a suliba. Míg bementem, eldöntöttem, beszélek Switzer tanár úrral. Elmondom mi történt, és megpróbálok megváltozni. Hatodik óra után bementem a töri szertárba, de nem volt ott, így hát leültem az egyik székre és vártam. Pár perc múlva be is jött. Mikor megpillantott nagyon meglepődött.

-Mit keresel te itt? - kérdezte.

-Tanárurat.

-Tessék, itt vagyok. Miben segíthetek? Esetleg a töri anyaggal kapcsolatban nem megy valami?

-Dehogyis, nem azért jöttem. ... Beszélni szeretnék valakivel.

-Hát én itt vagyok, mondjad nyugodtan.

-Nem lehetne valahol máshol?

-Hol?

-Akárhol, csak ne itt, a suliban.

-O.K. , de nekem még lesz egy órám. Azt megtartom és utána elmegyünk valami nyugis helyre. Rendben?

-Rendben, addig az iskola előtt várok.

-Okés, én meg gondolkodom arról a nyugis helyről. - rám mosolygott.

Lementem a suli elé és kiültem a korlátra. Végig ültem azt az egy órát és közben zenét hallgattam. Egyszer csak kijött a gimi ajtaján Switzer tanár úr és intett, hogy menjek utána. Beszálltunk a kocsiba és elindultunk.

-Hova megyünk? - kérdeztem, kicsit félve a következő órától.

-Elviszlek a lakásomra, ott biztos nem zavar majd senki sem.

Egész végig az járt az eszemben, hogy ezek után merjek-e hazamenni. Ha megtudják, hogy mindent elmondok tanár úrnak nem csak nekem lesz annyi, hanem Switzer tanár úrnak is.

-Megérkeztünk! - szólalt meg.

-Az jó.

Nem lakott túl messze az iskolától.

-Gyere be! Kérsz egy kis teát? Vagy esetleg valami mást?

-Köszönöm, egy kis tea most jól esne.

Bementünk, én leültem a nappaliban, ő pedig kiszaladt a konyhába és elkészítette a teát. Egy-két perc múlva bejött, hozta a teát és egy kis rágcsálni valót. Miután megköszöntem, megkérdezte:

-Miről van szó? Mit akarsz elmondani, amit az iskola falai között mellőztél?

-Tudja ... apáék. Én ezt már nem bírom tovább!

-Mit történt? - kérdezte, az arcán látszott az aggodalom.

-Volt egy időszak amikor lázadtam, nem tanultam. Biztos tanár úr is emlékszik rá.

-Igen, emlékszem.

-Hát meglett az eredménye, küldtek apának egy levelet, amiben megírták, hogy órákról lógok és hogy bukásra is állok egy pár tantárgyból.

-Rosszat sejtek. - jegyezte meg. - És mi történt ezek után?

- ...

-Igaz nem?

-De.

-Hát ilyen nincs! Hogy lehet már ekkora állat az apád?! Már bocsi, hogy így beszélek róla, de ez már több a soknál! Mit akarsz most tenni?

-Nem tudom. Úgy gondoltam tanár úrnak van valami jó ötlete.

-Most nagyon felhúzott ez az egész, nem tudok higgadt fejjel gondolkozni.

-Sajnálom, hogy ezzel terhelem, ... én inkább most elmegyek.

-Ne, ne menj! Nem miattad lettem ideges, hanem az apád miatt. ... Tudod mit, most menj haza én pedig gondolkodom rajta, hogy mi legyen. Ok?

-Ok. - és elindultam.

-Várj! Van pénzed buszra? - szólt utánam.

-Nincs.

A kezembe nyomott egy kis pénzt.

-Köszönöm!

-Szívesen!

Elindultam.

Kinyitottam az ajtót és Switzer tanár úr mosolygott vissza.Megkérdezte, hogy hova kérem a fuvart. Mondtam neki az utca házszámot. Az úton beszélgetésbe elegyedtünk. Hosszas unszolás után elmeséltem neki az eddigi életemet. Próbált bíztatni, hogy látni fogom még anyát. De valahogy minden reményem elszállt. Felajánlotta a segítségét és hogy meghallgat, bármi is nyomja a lelkemet. Örültem neki, végre találtam egy barátot. Bízni nem tudtam még benne, ugyanis a bizalmat ki kell érdemelni. Mikor már közel jártunk a házhoz, ahol lakom, mondtam, hogy tegyen ki az utca elején, ne lássanak meg, hogy kocsival jöttem haza. Úgy is lett, de sajna valahogy észrevették és szépen leszidtak.Beszaladtam könnyes szemmel a szobámba, utánam jött Nikó, és tette a szentet. Vigasztalt, és én bedőltem neki. Bökkenő nélkül vettem a sok süket dumát. Mikor már megnyugodtam, csak ennyit mondott, "Tanulj még kiscsaj!" és rám kacsintott. Jól esett, bár még nem értettem teljesen, mire mondta mindezt. Este már rázott a hideg, reggel pedig már tüszögtem és folyt az orrom. Nem akartam otthon maradni, így hát elmentem a suliba. Majd megpusztultam a nap végére, nagyon beteg lettem. Egy szemhunnyásnyit sem aludtam az éjjel, de másnap ugyancsak elmentem otthonról. Töri órán észrevette tanár úr, hogy milyen beteg vagyok. Óra után megkért, hogy várjam meg az órák után, beszélni szeretne velem. 6. óra után találkoztunk, ott várt az iskola előtt. Beszállított a kocsijába és megkérdezte:

-Azon az esős napon fáztál meg ennyire?

-Igen.

-Jobban is vigyázhatnál magadra!

-Nekem már mindegy.

-Hogy érted ezt?

-Tetszik tudni ... mikor hazavitt, aznap eléggé leszidtak.

-De igaz egyéb dolog nem történt?

- ... nem.

-Biztos?

-Perzse. Amúgy mit akart mondani? Gondolom nem erről akart velem beszélni.

-Nem, nem, természetesen nem. Láttam, milyen nagyon beteg vagy, egész órán feküdtél a padon és majd elaludtál a láztól.

-Ennyire látszik?

-Igen. Hoztam neked teafüvet. Nagymamám mindig ezt adta, amikor beteg voltam. Az íze nem túl jó, de hidd el, másnapra kutya bajod sem lesz.

-Köszönöm. Mindenre ezt itta?

-Hát igen. Nem igazán hiszek az orvosságban.

-Nekem most mennem kell, nem akarom lekésni a buszt megint.

-Persze, menjél csak. Mikor hazaérsz, készítsd el a teát, el ne felejtsd!

-Nem felejtem, és mégegyszer köszöm!

Délután elkészítettem a teát és megittam, hát az íze csakugyan nagyon rossz volt, de leküzdöttem nagy nehezen. Elnyomott az álom, reggelig fel sem keltem. Reggel, mint, aki sosem volt beteg, olyan életenergiával kezdtem a napot. A reggelinél kértem apától egy kis zsebpénzt. De a nevelőanyám nem engedte neki,hogy adjon. Nikó ezt végighallgatta és mikor indultam megállított.

-Várjál csak!

-Tessék?

 A kezembe nyomott 5000 Ft-ot.

-Mi ez? -kérdeztem.

-Az amit apádtól kértél, csak nem kaptál.

-Ezt te honnan tudod?

-Zengett az egész ház, nem csoda, hogy meghallottam.

-Van benne valami. Ezt azonban nem fogadhatom el tőled.

-Dehogyis nem.

-De én nem tudom semmivel sem megháláni.

-Óhh ... Azon ne törd a kis buksidat, nekem már az is elég ha eljössz velem délután valahova.

Jobban már nem is kezdődhetett volna a mai nap. Van pénzem, egy helyes pasival randizok délután, és még beteg sem vagyok. Ez király, semmi sem ronthatja el a kedvem. Felmentem a suliba, szünetben megkerestem Switzer tanár urat. Megköszöntem neki a teafüvet, és már ha elkezdtünk beszélgetni elmeséltem milyen jól kezdődött ez a csodás nap. Örült neki, hogy végre betudok illeszkedni. Már nagyon vártam, hogy vége legyen a sulinak. Alig csengettek ki, én már lent voltam a suli előtt. Nikó még nem volt ott, pár perccel utánam érkezett. Nagyon kedves volt, de vagány is egyben. Nem tudom hogyan hozta ezt a kettőt össze, de nagyon jó volt. Beszálltunk a kocsiba és elvitt valami erdős, lakatlan helyre. Hirtelen megállt, nem tudtam miért. Odafordult felém, bekapcsolta a zenét, halk, nyugtató zene volt. Elkezdett udvarolni és egyre közelebb hajolt felém.

-Én ezt nem akarom! -szólaltam meg.

-Mi az, hogy nem akarod? Ezt nem te döntöd el! Megegyeztünk, vagy nem?

-Igen, de nem erről volt szó.

-Mire gondolsz? Majd eljövök veled csak úgy ni sétálni, mi?

-Mit akarsz te tőlem?

-Gondolkozz már! Elhoztalak ide, ahol nem zavarhat senki, és te még azt kérdezed mit akarok?

Ekkor gyorsan odahajolt és erőszakosan megcsókolt. Kinyitottam az ajtót, kiestem és elrohantam az erdőbe. Szerencsémre nem követett, de sokáig hallottam, ahogy üvöltött mérgében. Egy idő után megálltam, nagyon elfáradtam. Nem tudtam ezek után menjek-e haza vagy sem. Végül is úgy döntöttem hazamegyek és elmesélek mindent amit Nikó tenni akart velem. Volt időm ezen gondolkodni, míg hazaértem. Órák óta gyalogoltam, már sötétedett mikor hazaértem. Apa és az élettársa a nappaliban vártak. Köszöntem és el akartam kezdeni, de megtiltották,hogy megszólaljak. Tolvajnak nevezett a mostoha anyám, nem értettem miért, tiltakoztam. De semmi értelme nem volt. Azt állította elloptam 5000 Ft-ot a tárcájából. Akkor esett le a tantusz. Mondtam, hogy nem vettem el, Nikó adott pénzt. Erre lejött ő is, de mindezt tagadta. Tovább állították, lopós vagyok. Mire én bepöccentem és elkezdtem kiabálni.

-Ez szemenszedett hazugság! Nem vagyok tolvaj!

Ezt a két mondatot alig mondtam ki és már kaptam is egy hatalmas pofont, megszédültem és összeestem. Nikó éppen, hogy csak el tudott kapni. Erősen elkezdte szorítani a két karomat. Ebből a legszörnyűbb az volt, hogy apa csak ott ült a fotelben és egy szót sem szólt, ki sem állt mellettem. Zokogva felszaladtam a szobámba, egész este bent voltam, vacsorázni sem mentem le.

Az én történetem egy bonyolult válással kezdődött, ami nagyon felforgatta az életemet. Anya és apa között megromlott a viszony így úgy döntöttek, hogy elvállnak, de hát ez nem ment olyan egyszerűen. A lehető legrosszabb dolog történt, ami csak történhetett. Apa elperelte a fejünk felől a házat. Nem tudtunk anyával hova menni, nem volt egy árva vasunk sem. Mivel ilyen rossz helyzetbe kerültünk, beleavatkozott a gyámügy is. A bíróság úgy döntött, hogy nem maradhatok tovább anyával, át kellett költöznöm apához. Még választani sem választhattam, egyszerűen jöttek összehányták a fontosabb cuccaimat és elvitték, apa új családjához. Mivel oda van bejelentve állandó lakcímre. Naná, hogy apa nem volt ott, csak az új asszonykája és azok a kölykök. Idősebbek, mint én, de akkor is, elkényesztetett kis pulyák.Szonja a csaj kb 18 éves és Nikó a srác, aki 20 éves. Már egy jó pár napja, hogy apának a hírét sem hallottam. Itt vagyok a szobámba bezárva, örülök, hogy enni kapok. Lassan anyával sem tudom tartani a kapcsolatot, mert lemerül a telóm. A barátaimmal is megszakadt a kapcsolatom. Nagyon hiányoznak. Az álmaim törtek össze, az előadás, amire már hónapok óta készülünk a Társulattal, most egyik percről a másikra nem mehetek. A színészet volt minden álmom és az első fellépésemre sem mehetek el.Míg én elgondolkoztam szomorú sorsomról, valaki kopogott az ajtón. Vajon ki lehet az? Biztosan az az asszony. Így hát elég keményen szóltam ki, hogy hagyjon békén, erre bejött apa. Kérdezte, hogy mizu, de semmi kedvem nem volt válaszolni, elfordultam. Elvégre ő tette tönkre az egész életemet. Mondott valami olyasmit, hogy holnap elmegyünk és beirat a gimibe, de nem igazán fogtam fel. Hétfőn el is vitt a suliba a másik csajjal. Mikor beértünk Szonja beszaladt és elkezdett mindenféle hülyeséget, hazugságot terjeszteni rólam. Apának sikerült beiratni. Már az első óra kész rémálom volt. Nem ismerek senkit, se diákot, se tanárt. Nagyon rosszul éreztem magam itt. Kerestem a töri termet, nem sok sikerrel. Sok könyv és pappír volt nálam, valaki sikeresen nekem jött, mire én elejtettem mindent ami a kezemben volt.Ahogy szedtem összefele, Szonja és a kis barátnői kikacagtak. Kegyetlenül felhúztak, be is szóltam nekik. Mire valaki megfogta a vállamat és csak annyit mondott.

-Ne is foglalkozz velük!

Hátranéztem és láttam. hogy agy fiatal tanár áll a hátamnál. Nyújtotta a kezét, segített felállni és bemutatkozott.

-Switzer Alex vagyok, a töri tanár.

-Ez remek, legalább megmutathatja, hogy merre van a töri terem!

Meg is mutatta de előbb behívott a töriszertárba és elkezdett kérdezősködni. Nem tudtam, hogy megbízhatok-e benne vagy sem. Ezért nem mondtam sokat magamról. Összvissz annyit mondtam, hogy...

-Most költöztem ide az apámhoz és az új családjához. Legyen elég egyszerre ennyi, még én magam sem dolgoztam fel mindezt.

-Persze, megértelek. Szonja akkor a te mostoha testvéred?

-Nagyon úgy tűnik, de egyáltalán nem bírom!

Ha elfogadsz egy jó tanácsot, kerüld el amennyire csak tudod! Ha megérzi, hogy el akarsz tőle venni valamit, akkor neked annyi.

-Én ugyan nem vennék el tőle semmit, nem egy az ízlésünk!

Látta hogy nagyon mérges voltam az egész világara, így hát elengedett és csak annyit mondott.

-Még találkozunk!

Nagyon nem szerettem a régi sulimban a törit, de most valamilyen csodás módon teljes odafigyeléssel követtem az óra menetét. Vége lett a sulinak, elindultam a buszhoz, mire észrevettem, hogy lekéstem és a következő csak 1 óra múlva indul. Balszerencsémre elkezdett zuhogni az eső, semmi fedett hely nem volt a közelben,így hát áztam. Egyszercsak megállt egy autó és kiszólt egy ismerős hang.

-Szállj be, hazaviszlek!